Bizonyára, akik olvassátok ezt a bejegyzést, tagjai vagytok a facebookon többféle lisztérzékeny csoportnak, vagy akár csak egynek is. Ezek a csoportok azért jöttek létre, hogy segíthessünk egymásnak, megosszuk a tapasztalatainkat, hogy - mondjuk ki - a nehéz és sokszor lelkileg kilátástalan életünket megkönnyítsük. Sokan nem akarnak róla beszélni, de ez az életforma azért lelkileg nem egyszerű. Főleg eleinte nehéz megküzdeni azokkal a bökkenőkkel, amik eddig nem fordultak elő az életünkben, és sosem gondoltuk volna, hogy egyáltalán ilyen majd velünk is megtörténhet. Igen, ha kirándulni megyünk, vagy csak egy délutánt töltünk a barátainkkal, akkor a táskánk majdnem 100%-a étellel van tele, hiszen csak úgy nem tudunk betérni egy pékségbe, vagy egy pizzázóba, hogy egy finom vacsi mellett csevegjünk el a pajtásokkal. Vagy ha netán elmegyünk valahova, mondjuk McDonald's-ba, míg a többiek hamburgert és finomabbnál finomabb kajákat tömködnek a szájukba, igenis szomorú lesz az ember a már igencsak unalmas kertészsalátája fölött. Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy mennyivel egészségesebben étkezünk, de magunknak azért bevallhatjuk, hogy ennyi idősen - sőt, akármilyen korban - igen nehéz megküzdeni ezekkel. Szóval, ha éppen  nem fizikailag vagyunk rosszul (ami azért sajnos gyakran előfordul bármelyikünkkel önhibánkon kívül is), a szívünk sajnos akkor is sokszor sajog. 

Kicsit úgy érzem eltértem a tárgytól, amiről írni szeretnék, de igazából nem, hiszen ezek a dolgok állnak a hátterében annak, amiről szólni fog ez a bejegyzés. 

Szóval... a facebookos csoportok. Sokszor szoktam olvasgatni, szívesen látom, hogy megosztanak gyönyörű süteményeket, isteni recepteket és kedvesen tanácsokat adnak egymásnak az emberek. Ez jó érzéssel tölti el bármelyikünket, hiszen látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mennyien helyt tudnak állni így is, és küzdenek az egyre jobb lehetőségeinkért. Ezt nagyon köszönöm Nektek, többször lett már jobb kedvem azért, mert kedves dolgokat olvastam itt. 

Azonban van egy bökkenő. Nem csupán ilyen pozitív dolgokat lehet ott tapasztalni. Sokszor voltam szemtanúja annak, hogy kiosztják, "leoltják" az emberek egymást minden ok nélkül. Szidjuk a másikat, negatív megjegyzéseket teszünk rá, és igazából talán meg sem tudjuk mondani, hogy miért. (nem azért írom t/1-ben, mintha velem is előfordulna, én még nem "veszekedtem" senkivel a facebook berkeiben, de talán így jobban átmegy ez az egész) De ha picit belegondolunk... miért ír oda az az ember? Ha egyesek nem jönnek rá, akkor elárulom:  segítségre van szüksége. Mindegy, hogy miért, mindegy, hogy főzéssel, vásárlással kapcsolatban adódtak gondjai, vagy kirándulni megy a családjával, és tanácsra van szüksége. Lehet, hogy csak egy kis biztatásra, jó szóra vágyik, és látjátok ez az, amit bármelyikünk meg tudna adni. Ehelyett mit csinálunk? Megjegyzést teszünk rá, mert túl elővigyázatos... ha ő így érzi biztonságban magát, tegye nyugodtan, sőt jól is csinálja, ez nekünk ne fájjon. Inkább legyen valaki elővigyázatos, mint nemtörődöm, mert ez az életmód tényleg arról szól, hogy mindig figyelnünk kell. Beszólogatunk neki, és csak azért, mert feltesz egy kérdést valamelyik termékkel kapcsolatban, ami esetleg nyomokban glutént tartalmazhat - de ez számára nem egyértelmű - már rögtön elkönyveljük, hogy felelőtlen, nem tartja a diétát és majd nézze meg a következményeket... meg én megmondtam... és stb. Ember!! Nem hiába kérdez szerencsétlen! Azért kérdez, mert nem tud valamit, és válaszra van szüksége, nem pedig kiosztásra. Nagyon nehéz lenne szépen megfogalmazni a választ? Ha erre a kérdésre igennel válaszoltál, akkor inkább ne kommentálj neki. 

Elhiszem, hogy stresszes vagy, elhiszem, hogy Neked is vannak problémáid, mindannyiunknak vannak, főleg, mivel mi még küzdünk plusz nehézségekkel, amiket az átlagos ember nem ért meg. De azért, mert Te frusztrálva érzed magad emiatt, nem lesz attól jobb, hogy más embert még boldogtalanabbá teszel, aki ugyanezekkel a problémákkal küszköd, amivel Te. És miért várjuk, hogy a nem lisztérzékeny emberek megértsenek minket, ha magunkhoz, illetve a sorstársainkhoz sem tudunk tisztelettel fordulni?

Ha úgy érzed rossz a kedved, akkor ne írj neki, maradj ki belőle. Segítenünk kell egymásnak, nem pedig csak szidni a többieket. Tegyük könnyebbé egymás életét... miért kell nehezíteni azt, ami amúgy sem könnyű? Ugye, hogy jól esne egy támogató kéz, meg néhány kedves szó, amikor éppen mélyponton vagy egy zsemle miatt, amit a többiek esznek, Te pedig csak nézed? Adjuk meg egymásnak!

El kell fogadni, hogy mindenki más, sokan máshogy tartják a diétát, lehet, hogy éppen nem a legtökéletesebben, de attól semmi nem fog változni, hogy leordítjuk a fejét, hogy mekkora felelőtlen ember és nem is érti ennek a "betegségnek" a lényegét. Mondjuk meg neki kedves szavakkal, hogy mi hogy gondoljuk, és lehet, hogy neki is jobb lenne, ha eképpen cselekedne.

Most is nagyon sokszor szomorkodom, de eleinte nagyon sok kedves kommentárt kaptam, sőt még most is. Tudom, hogy sokan vagytok, hogy kitartotok minden helyzetben, ez erőt ad mindannyiunknak. Köszönöm szépen a sok-sok segítséget, a kedves, támogató szavakat. Egy biztató szó is sokat jelent egy rosszkedvű napon. És ez az, amit észben kell tartani. Hogy meg van a képességünk, hogy felvidítsunk egy embert. És ha megtehetjük, akkor miért is ne tennénk meg? Egy kedves szó nem kerül pénzbe és minimális időt vesz igénybe. Helyt álló itt az a mondás, hogy egy mosolyért százat kapsz cserébe. Légy kedves és segítőkész, és Neked is segíteni fognak az emberek. 

Lehet, hogy Titeket nem érdekelt ez a bejegyzés, de ha elértetek a végére, remélem azért legalább részben  igazat adtok nekem.

Köszi, hogy elolvastátok.