Gluténmentes élet

Ezúttal egy kis beszámolóval érkeztem. Nem receptről, nem tanácsról és nem is egy új gluténmentes étteremről lesz szó.

Kicsit lelki dolgokba szeretnék belemenni, akit ez nem érdekel, akkor annak gyorsan boldog új évet kívánok így, az elején. :)

Évekre, sőt még talán 1,5 évvel ezelőttre is visszanyúlik az az időszak, amire nem szívesen emlékszem vissza és ki is törölném az életemből...pedig ez vezetett oda, ahol és amilyen most vagyok.

Kiskoromban, általános iskolába és még a gimnázium elején is egy életvidám, pörgős, mosolygós, megállíthatatlan kislány voltam. Minden beképzeltség nélkül mondhatom azt, hogy az idegeneket is le tudtam nyűgözni a huncut mosolyommal, azzal, hogy nem mentem úgy végig az utcán, hogy ne pördültem volna meg legalább háromszor a saját tengelyem körül. Én voltam, akihez a barátai folyton tanácsért fordultak, mert mindig pozitívan álltam a dolgokhoz, mindenkit meg tudtam nyugtatni és bíztak bennem.

Aztán egyszer csak, mintha kicseréltek volna... nem ismertem magamra és a családom sem. Tény, hogy sosem voltam egy angyal, törtem elég borsot a szüleim és a testvérem orra alá, de mutassatok egy olyan gyereket, aki sosem rosszalkodik.

Szóval 3-4 évvel ezelőtt ez a vidámság eltűnt. A színes életem szép folyamatosan szürke lett, és én ezt észre sem vettem. Nem érdekelt, ha süt a nap, az sem hogy éppen milyen finom az ebéd, és az ötöseimnek sem tudtam annyira örülni, mint régen. Minden kis apró sértést a személyem ellen irányuló támadásnak vettem, és képzeteket szőttem saját magamban. Ezt nem úgy kell érteni, hogy megőrültem, mert szó sem volt erről, hanem úgy, hogy annyira negatívan láttam a dolgokat, hogy úgy éreztem mindenki ellenem van, egyedül vagyok és ezért rengetegszer sírtam. Én, aki mindig kitartóan küzdöttem mindenért, mert a hiúságom és a büszkeségem sosem engedte volna, hogy valamit, amit elterveztem ne vigyek véghez, akkor ha egy kis ellenszél fújt már feladtam és sírva borultam a párnámra. Feladtam, megfutamodtam és rengetegszer éreztem azt, hogy nincs kedvem semmihez, legszívesebben végigfeküdném a napokat egy sötét szobában és mindenki hagyjon békén. Tetőtől talpig más lettem, de nem volt erőm ez ellen harcolni, elfogadtam és vártam, hogy a többiek is fogadják el.

Aztán kiderült, hogy lisztérzékeny vagyok. Egyben volt megoldás és egy újabb probléma is. Diétáztam, eleinte nagyon nehezemre esett, és a folyton potyogó könnyeimtől csak homályosan láttam a zsemlefaló társadalmat.

Körülbelül fél évvel ezelőtt kezdődött egy újabb változás, amiért annyira, de annyira hálás vagyok. Képzeljétek el, visszataláltam önmagamhoz, megtaláltam azt, aki régen voltam és aki imádok lenni!!

Egyszerűen nem is hiszem el, hogy az évekig morcos és negatív ember, aki voltam, ma már mosollyal alszik el. (Komolyan :) Rengetegszer kapom magam azon, hogy mikor este, lefekvéskor végiggondolom a napot, és utána próbálok elaludni, mosolyog a szám :)). Örülök a napsütésnek, imádom hallgatni a madarak csicsergését, boldog vagyok, ha valaki rám mosolyog, szeretem a kihívásokat és természetesen még jobban, amikor ki is állom a próbát. Mert nem adok ám fel semmit, addig megyek, míg véghez nem viszem. Addig, míg nem leszek a legjobb.

A vicc az, hogyha valaki felhúz, és felidegesít, fortyogok magamban... és pár perc múlva rájövök arra, hogy ettől is erősebb lettem. Türelmesebb, kitartóbb leszek azáltal, hogy elviselem magam körül az elviselhetetlen embereket, sőt mikor majd gyerekem lesz, már sima ügy lesz az egész, mert addigra már mindent el fogok tudni viselni :D Az is sokszor segít, hogyha valami miatt elkeseredem, belegondolok, hogyha szomorkodom, azzal megoldom a problémát? Inkább erőt veszek magamon és megpróbálok ellene tenni. Vagy idegeskedem valami miatt... ha stresszelek és azáltal még rosszabbul vagyok, akkor sem fog jobban elsülni a dolog.

Sokszor nevetek magamon, hogy mennyi mindenben tudom már a jót látni. És hiszem azt, hogyha pozitívan állunk a dolgokhoz, akkor úgy is fognak történni, hiszen ott fent, valaki mindig figyel minket és segít nekünk.

Amikor kiérek a buszmegállóba, és pont jön egy busz, most elmosolyodom, míg régen minden öröm nélkül nyugtáztam volna, hogy milyen ratyi buszt bírtak ideküldeni. Vagy amikor belépek az iskolába és pont abban a pillanatban kezd el esni az eső, annyira tudok örülni a szerencsémnek, pedig régen fapofával mormogtam volna, hogy már megint milyen hülye az időjárás.

Ha előreengednek valahol, mosolygok és örülök neki, hogy vannak még kedves és udvarias emberek, míg régen nemes egyszerűséggel sem értékeltem volna, hiszen mindenki olyan bunkó a világban, ez is csak véletlen lehetett.

És tudjátok mi volt az oka a negatív korszakomnak? A GLUTÉN!! Rengeteg helyen olvastam róla, hogy tünetként depresszió és hangulatingadozás nagyon gyakran jelentkezik.

Úgyhogy arra kérnék mindenkit, akinek nem régóta diétázó, fortyogó, dúló-fúló, morcos és elveszett gyereke/barátja/testvére/szülője/rokona/akárkije van, legyetek türelmesek. Higgyétek el, hogy neki a legrosszabb... tapasztalatból mondom. És lesznek szebb idők, amikor megint visszaáll minden a régi kerékvágásba és ismét Ők lesznek a Ti támaszaitok. Segítsétek őket, hiszen ekkor van a legnagyobb szükségük a szeretetre. És ha meg is bántanak Titeket, az nem azért van, mert akarattal bántani szerettek volna, hanem mert az a hülye glutén beszél belőlük. :)

Amióta ismét magam vagyok, minden este köszönetet mondok. Megköszönöm a jó dolgokat, amik történtek velem és azt, hogy ilyen családom, barátaim vannak, van tető a fejünk felett, van mit ennünk, nem fázunk és szeretjük egymást. Egyszerűen ismét jól érzem magam a bőrömben. Ez az, ami mosolyt csal az arcomra.

Kívánom Nektek, hogy aki még a dúló-fúló korszakát éli, minél hamarabb találjon vissza önmagához és tudja értékelni azokat a dolgokat, amiken a mindennapokban képesek vagyunk észrevétlenül átsiklani.

Ezt kívánom Nektek az új évre, úgyhogy mindenkinek

SIKEREKBEN GAZDAG, EGÉSZSÉGES ÉS NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

A Lisztérzékeny Fiatalok Egyesülete által meghirdetett pályázatra született írásommal szeretnék Nektek nagyon boldog, békés ünnepeket kívánni!
Kicsit sajnálom, hogy vége a mindennapos "találkozásunknak", remélem Nektek is tetszett, szerintem nagyon jó volt együtt készülni az ünnepekre, és a sok sütemény recept közül Ti is elkészítettétek azt, vagy azt a néhányat, amelyik megtetszett.

Gluténmentes karácsony

Nagy a sürgés-forgás a konyhában és most már azon kívül is. Már napok óta gyertyákat gyújtunk esténként és forró teákat szürcsölgetve mosolygunk az ámbár giccses, de megunhatatlan karácsonyi filmeken. Meleg takarókba burkolózunk a kanapén, miközben az ablakon kifelé bámulva csodáljuk, ahogy a hópelyhek fehérre festik az udvarunkat. Fahéj, narancs, méz és alma illata lengi be a szobát: végre itt van a karácsony, az én gluténmentes karácsonyom.

A december nekem felér egy csodával. A korai sötétedést kárpótolja az a rengeteg égősor, amik az ablakokban apró csillagokként fénylenek, és a gyönyörűen feldíszített bevásárlóközpontokban hemzsegnek a vásárlók, akik a lehető legötletesebb ajándékot keresik a szeretteiknek.

Nem ünnep az ünnep karácsonyi vásár nélkül. Ám a karácsonyi vásár annál inkább vásár gluténmentes finomságok nélkül. De mivel advent van és akármennyire is szeretnék, nem haragudhatok senkire, így otthon megsütöm a gluténmentes kürtőskalácsomat, és a kedvenc teámat egy termoszba töltve vágok neki az idei vásárnak. Már az advent kezdetekor megfogadtam, hogy semmi nem szegi a kedvem, így legyőzve minden akadályt én is kürtöskalácsot majszolva és fahéjas teát kortyolgatva bolyongok a felállított standok között.

A konyha is már hetek óta olyan, mintha hurrikán söpört volna végig rajta. Mindenféle gluténmentes liszt, süti-kiszúrók, tepsik, zsírpapírok és már elkészült sütemények vették a birtokukba. A mézeskalács már kész, egy kis sajtos stanglit is sütöttem – hogy ne kapjak édességmérgezést -, a linzerek éppen a sütőben, már csak a bejgli hiányzik. De azt majd holnap. Fáradtan dőlök le a kanapéra és tesztelve a mai nap remekeit, tikkadtan, mégis várakozással merülök álomba a Reszkessetek betörők ezerszer hallott dallamain. Valamikor az éjszaka közepén félig csukott szemmel bebotorkálok a szobámba, és ott folytatom az álmom, ahol a nappaliban abbahagytam…

… December 24-e van, egy erdőben sétálok, minden csupa hó. Nem tudom, hogy kerültem ide, csak bolyongok, megyek a fejem után. Igyekszem úrrá lenni a félelmemen, ezért karácsonyi dalokat énekelek, hogy elnyomjam a fejemben a vészjósló hangokat. Félig remélem, hogy nem hallja meg senki, mert egy lány, aki szenteste egyedül kószál az erdőben és karácsonyi dalokat énekel, valljuk be, nem egy normális emberre hajaz. Másrészről remélem, hogy meghallja valaki, mert már nagyon unom a magányt és éhes is vagyok… apropó… éhes vagyok. Honnan a nyavalyából szerzek magamnak gluténmentes kaját egy erdőben? Kezd sötétedni, elkeseredésemben már-már sírdogálok, de egy csengettyű hangjára leszek figyelmes. Megfordulok, és egyszer csak egy csillámló fény töri meg a télesti félhomályt. Egy angyalt látok. Egy angyalt látok? 22 évesen ez most komoly, hogy az erdőben találkozom egy angyallal? Már magamon is kezdek meglepődni és félve gondolok vissza a közelmúltra, hogy karácsonyi dalokat énekeltem tök egyedül egy erdőben. Megőrültem?

Az angyal megnyugtat, hogy ne aggódjak, segíteni jött. Azoknak segít, akik úgy érzik, hogy valami nem teljes az életükben, és előbb-utóbb majd rá fogok jönni a megoldásra, aminek eddig híján voltam. Egy mézeskalács-házikóhoz vezet… visszakozom, hogy én nem megyek be, mert lisztérzékeny vagyok, és képes vagyok elérzékenyülni egy-egy sütemény láttán. Ekkor az angyal megint megszólal csilingelő hangján, hogy ő azt nagyon jól tudja, minden, amit látok, gluténmentes. Ez a karácsonyi ajándékom, itt tölthetem el a szentestét, és minden: a levesek, a rántott húsok, a tészták, a sütemények, a szaloncukrok, csokoládék, minden egytől-egyig gluténmentes. A mennyországban érzem magam, az angyal elköszön, én pedig nem tudom mire vélni az egészet. Eleinte ódzkodom, hátha mégsem minden az, aminek az angyal mondta, de egy leírást találok a mézeskalács-házikóról, ami alátámasztja, hogy nem tévedett. Megkóstolok mindent, kezdve a húsoktól a mézeskalácsig és még mindig csodálkozom, hogy miért én vagyok a szerencsés, aki ebben részesülhetett…

Hirtelen a bejgli illatát érzem erősen, de mikor kinyitom a szemem, már az ágyamban vagyok. Álom volt. Nem is csoda, kicsit tényleg groteszk lenne ez az egész. Rohanok le a konyhába, ahol egy földre szállt angyal, az Anyukám veszi ki az utolsó tepsi bejglit, amit nekem sütött. Boldogan ugrok a nyakába és elmesélem a kalandos éjszakámat, amit az erdőben egy gluténmentes mézeskalács házikóban töltöttem és elmélkedve nevetünk az egészen, közben mégis sajnáljuk, hogy ilyen a mai világban még nem létezik…

Gyorsan felöltözöm és ismét a konyha felé veszem az irányt, besegítek a karácsonyi vacsora elkészítésében. Nálunk minden évben halászlé és túrós csusza a menü, amiért az egész család odavan. A halászlevet gluténmentesen készítjük el, a túrós csuszából azonban külön adagot kapok, mert még nem nyertük meg a lottó ötöst, hogy plusz öt főre készítsünk gluténmentes tésztát, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Míg segédkezek, Apa már hozza be a fenyőfát a nappaliba, és a helyére állítja. Testvéremmel buzgó díszítésbe kezdünk, jöhetnek az égősorok, majd az arany gömbök és a kisebb díszek. Gyönyörű, mint mindig. Elpilledve ülünk le a fa köré és csodáljuk azt a szépséget, amiben egy évben csak egyszer van részünk. Anya még délután sem szabadul a konyhából, de mi a nővéremmel, Krisztával bezárkózunk a szobánkba és becsomagoljuk az ajándékainkat, amit majd este adunk át a családnak. Apa közben kis meglepetésekkel megrakodva elindul a barátainkhoz és a család nevében kíván nagyon boldog karácsonyt mindenkinek.

Amikor közeledik a szenteste, Krisztával ugyanúgy tűkön ülünk, ahogy tettük ezt 15 évvel ezelőtt. Persze ennyi idősen már tudjuk, hogy az a mondás, amit kiskorunkban sehogyan sem tudtunk megérteni, helytálló. Jobb adni, mint kapni. Előkészítjük a becsomagolt ajándékokat, mikor a nagyszüleink belépnek a házba, és ámuldozva csodálják a délután feldíszített karácsonyfát. Mint minden évben, idén is készülünk egy kis karácsonyi műsorral, Kriszta gitározik és verset szaval, míg én énekelek és fuvolázok. Ezzel okozzuk a legnagyobb örömet azoknak az embereknek, akiket a világon a legjobban szeretünk. Átadjuk a sajátkészítésű ajándékainkat, majd kíváncsian nézzük meg, mi van a fa alatt. Amikor már mindenki megkapta a meglepetéseit, örültünk neki és beszélgettünk, asztalhoz ülünk. Jön a finom karácsonyi fogás, asztalra kerül a halászlé, majd a túrós csusza, végül pedig, mikor már mindenki szétpukkad, még fokozzuk az élvezeteket egy-egy szelet bejglivel és mézeskaláccsal… ismeritek a mondást: ha lúd, legyen kövér. Beszélgetünk, nevetünk és jól érezzük magunkat.

Este, amikor lefekszem, eszembe jut, hogy milyen szerencsésnek éreztem magam, amikor álmomban a gluténmentes mézeskalács ház vendégeként jobbnál jobb, finomabbnál finomabb ételeket kóstolhattam végig, ami egyébként igencsak nehéz, hogy az otthonomon kívül ilyen választékban legyen részem. De bevillan az álombeli angyal mondata, miszerint valami nemsokára világossá válik számomra. Nem akkor voltam szerencsés és nem akkor voltam igazán boldog. Igazán boldog ma este voltam a családommal. Az, hogy nem ehetek meg mindent, és nehezen tudok máshol enni, valóban sokszor elkeserít. De nem az a lényeg, hogy mindent megehessünk és mindenhol meg tudjuk tömni a hasunkat. Az igazi értéket a család és a barátok jelentik, akik mindig mellettünk állnak és minden pillanatunkat boldoggá és felejthetetlenné teszik.

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, és álmomban köszönetet mondtam az angyalnak. Habár a mi süteményeink nem voltak olyan gyönyörűek, mint az éjszakai látomás során, mégis bennük volt a szeretet, és együtt ünnepelhettük a kevésbé mesebeli, ám annál finomabb gluténmentes menünk felett.

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK! ♥

Azt hiszem a Cosmopolitan facebookos oldalán láttam meg egy képet, ami akárcsak a pie pop-ok, magával ragadott. Közvetlen környezetemben köztudott, hogy rajongok a rénszarvasokért, bizonyítja ezt rengeteg plüssállat, pulóver, szoknya, zokni, kulcstartó, gyertyatartó és még sorolhatnám. De a rénszarvas formájú mézeskalácsot leszámítva még semmilyen szarvasos süteményt nem sütöttem. Annyira aranyosak, hogy tuti mindenkit levesznek a lábáról. Ha vendéget vártok, tökéletes. Pláne, ha kisgyerek is van... ennek ellenére a felnőttek is ugyanúgy odavannak érte.
A kép alapján szintén gondolkodóba estem, milyen tésztával érdemes nekivágni a rénszarvas-lányok elkészítéséhez. (Ne kérdezzétek miért lányok! Valamiért mindig van neme a testet öltött dolgoknak, amiket sütök... az emberke formájú mézeskalácsok pl. mindig fiúk...)
Úgy gondoltam, hogy úgyis fogytán vagyok már a mézeskalácsnak, hát hasonló tésztából készítem el. Alapjaiban ugyanaz a recept, csak kicsit kisebb az adag és nem tettem bele fűszereket, hogy csak egy sima mézes tészta legyen. :)
És igen, az agancs perec. Itt bele kell nyúlnunk a pénztárcánkba, mert a Schär perec 500 Ft (Dm-ben, Tescoban drágább) és sajnos nem sok van benne. De mikor megláttam a képet, rögtön ellopták a szívemet a kis rénszarvasok, úgyhogy elhatároztam, hogy a lisztérzékenység nem állhat közénk. Így gyorsan elmentem a Dm-be és megvettem a leendő agancsokat. De ne rohanjunk ennyire előre, először készítsük el a tésztát.

10 dkg Spar free from liszt
10 dkg Barbara főzéshez sütéshez liszt
10 dkg Barbara kenyér és kelttésztákhoz liszt
3/4 tk. szódabikarbóna
13 dkg porcukor
2 tojás
1,5 kanál méz
3,75 dkg margarin

A tökéletes tészta-állag öröme természetesen itt is adott, lefuthatjuk a szombati köröket, és elkezdhetjük megformázni a szarvasfejeket. Eszköz híján rajzoltam egy mintát és késsel egyesével "kivágtam" a formákat. Felkerültek az agancsok, majd pirított tökmag formájában a szemek és az orr is. Úgyhogy nem Rudolfról van szó, mert nem piros az orra, de gondolom ez már onnantól nyilvánvaló, hogy rénszarvas lányokról beszélünk.
Egy zacskó Schär ropi 20 szarvashoz elég, a maradék tésztából én szívecske alakú mézes kekszet csináltam.
És íme itt vannak a hódítók, rabolják el a Ti szíveteket is!! :)