Egy lisztérzékeny lélek darabkája

A Facebook-os csoportban volt róla szó, hogyha együtt vagyunk a barátainkkal, hogy történik az étkezés. Szerintem nem a gyengeség jele az, ha úgy érezzük, hogy nem csak nekünk kéne alkalmazkodni másokhoz. Egy minimális odafigyelést szerintem elvárhatunk másoktól. (Nem arra gondolok, hogy ha én nem ehetek, akkor Te se egyél... mert ez önzőség és lehetetlen is, hiszen mi úgyis mindig készülünk magunknak ennivalóval, másnak is kell enni.) Amúgy is nehezek a mindennapok gluténérzékenyként, egy kicsit legyenek ránk tekintettel pláne azok, akiket BARÁTOKnak nevezünk. Ha tényleg barát, akkor el fogja fogadni, hogy innentől kezdve ez a helyzet és támogatni, segíteni fog, nem nehezíti meg a dolgokat, pláne nem lelkileg...

Ha egy olyan társaságban vagyok, akiket kevésbé ismerek, előfordul az is, hogy meg sem említem ezt az egészet. Minek? Nem kell megint az okoskodás-áradat idegenektől, nem kell magyarázkodni, nem fognak sajnálkozni sem. "Köszönöm, nem kérek." Ezzel elintézem.

Különböző nagyobb összejövetelekre, szülinapokra, bulikra mindig készülök. Nem várom el, hogy a házigazdának és a vendégeknek eszébe jusson, hogy jaj, valami gluténmentessel is kéne készülni. Ez az én gondom, meg is oldom. Ezzel nincs semmi probléma. Mindig viszek magammal gm. ropogtatnivalót, hogy ne lehessen semmi gáz.

Ennek ellenére nekem is voltak rossz tapasztalataim "barátokkal"...

Egyik "barátnőm" egyszer az arcomba nevetett a frissen vásárolt péksüteményével, hogy "Te úgysem ehetsz ilyet, háháhá..." ... hiába nem érti, hogy mi ez a betegség, az ilyen akkor sem barát... nem is tudok már úgy tekinteni rá.

"Barátnő2" elhívott a Mc'Donalds-ba ebédelni. Induljunk egy kicsit előbb a suliba és üljünk be a Mekibe. Gondoltam, biztos elfelejtette, mi a helyzet, megemlítem neki, hogy amit én ott megehetek, azzal aligha lakom jól ebédre. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy ja, ő úgy gondolta, hogy én nem eszem, csak ő, csak kísérjem el...

Barátnő3 nem olyan régen cukrászdába hívott... ez egyébként nem esett tőle rosszul, mert a feledékenység is sokszor közrejátszhat... Biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat, csak hirtelen kiment a fejéből, hogy mi is van. (Ő nem magyarázta meg, hogy csak ő enne, én meg nézném :D)

De ha az igazi barátaimmal vagyok körülvéve, akkor szerencsére ilyen probléma nincsen. Ilyen téren két igazi barátnőm van. A Legtündéribb barátnő (innentől LB-ként említve) és drága EBF.

LB nagyon sokszor lep meg kis finomságokkal, ha együtt filmezünk, netán sétálni indulunk vagy csak egy délutánt töltünk el beszélgetéssel. Kinder csokival, Császári csemegével érkezik és olyan chipset hoz szilveszterre, amit gondosan végigolvasott (tudja, hogy mire kell figyelni az összetevőknél ♥). Ezen még most is "meghatódok"... tudja, hogy én mindig készülök magamnak, hogy ne érhessen meglepetés, de közben ő is készült nekem... hogy ugyanazt együk. :) Budapesten szó nélkül és szívesen lesz útitársam a DiétaABC-be és természetesnek veszi, hogy az Aréna plázában ebédelünk, hiszen ott van gm. hamburger.

Amikor EBF-fel "bandázunk", előtte mindig érdeklődik, hogy mivel készüljön, melyik az, amelyik tuti jó és ha elmegyünk valahova, akkor is mindig gondoskodik róla, hogy nekem is legyen mit/hol ennem. Ezért Pécsen általában útba ejtjük a Diétázók boltját, úgy indulunk az Árkádba, ahol ő is vesz magának valami finomat és együtt esszük meg. Ha valami újat próbálok, ami az összetevők szerint okés, mégis aggódva várja végig velem azt a kritikus fél-1 órát, nehogy rosszul legyek... (mert már volt ilyen). Mekis fagyizáskor, kávézáskor mindig figyelmeztet, hogy a laktáztabletta ki ne maradjon. És a szülinapi kis összejövetelén is gondolt rám... :)

Ők barátok ♥ Nem ítélkeznek és tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, sosem tennének egy fájó megjegyzést sem és ha netán elkeseredem valami miatt, nem azt mondják, hogy ne siránkozz, hanem együtt éreznek.

Ennek ellenére van olyan, akivel a mindennapokat töltöm együtt és mégsem képes megérteni. Amikor eszik valamit és egyértelmű, hogy én nem ehetem meg (keksz, nápolyi, crakers) mindig megérdeklődi, hogy ehetem-e és nyugtázza, hogy jaj, ezt sem... és sajnál... vagyis úgy csinál. (Egyébként gyűlölöm, ha sajnálnak.)

Amikor ennivalót vesz, valamiért mindig kihangsúlyozza, hogy az nekem tabu.

Évek múltán még ma sem tudja - nyomatékosítom: mindennapjainkat osztjuk meg egymással - hogy pl. a búzadara glutént tartalmaz... Ebben búzadara van, akkor ezt megeheted? (Egyébként ennyire csak nem hülye, de ezek szerint jó tettetni...) És akkor jön megint a sajnálkozás... A süteménybe csak háztartási keksz van, liszt nincs, akkor megkóstolod? Hatmilliónegyvenötezerháromszázhuszonnyolcszor elmondtam, hogy a keksz is tabu, de mindegy... A kedvencem, amikor arra panaszkodik, hogy de unja ezt a kenyeret, amit néhány napja vásárolt... mondja ezt nekem, akinek még az idők folyamán nem sikerült egy ijj de finom kenyeret ennie... na szóval, ennyit az együttérzésről.

Mindenesetre igyekszem az ilyen viselkedéseket kitörölni az agyamból és az emlékeimből és hálás lenni azért és azokért, akik vannak nekem. A családom, a barátom és a két kis tündér barátnő. Velük sokkal könnyebb. ♥