A bocsánat szó jelentésének kifejtése

Feljöttem a blogra, megláttam, hogy augusztus 31-én volt az utolsó bejegyzés és egyszerűen elöntött a szégyen. Az utóbbi két hetemet a lelkiismeretfurdalás, a rohanás, a feszültség, a "csakkészüljekelidőre" és az idegesség érzések jellemzik. Néha a tündéri családtagjaim, barátaim belecsempésznek egy-egy boldog pillanatot, de egyszerűen úgy érzem, szétszakadok. Kétségkívül időhiányban szenvedek.

Egy átlagos hétköznapom a következőképpen alakul: reggel 6-kor kelek, hogy nekiálljak a napi melegszendvicsgyártásnak. Gyorsan elkészülök, mindent összepakolok, 7 után valamivel elindulok az iskolába, 8-tól óráim vannak átlagosan körülbelül délután 4-ig. A buszjáratoktól függően 15-25 percen belül otthon vagyok, kaját melegítek és ebédelek. (Szerencsémre tündéri Anyukám van, aki ilyenkor, minden vasárnap reggeltől késő délutánig a konyhában robotol és dobozolja nekem egy egész hétre előre a mindennapi ebédemet.) Evés után megengedem magamnak azt a luxust, hogy ledőljek 10 percre, kicsit pilledek, majd egy kávé és nekiállok a tanulásnak. Addig tanulok, amíg bírom. Minden hétre, majdnem minden kurzusra olyan mennyiségű anyagot kell feldolgozni és kritikai elemzésben/egy bizonyos téma köré épített írásban számot adni a tudásunkról, hogy egyszerűen minden órára és minden percre szükségem van. Első héten az a naiv elképzelés fogalmazódott meg bennem, hogy végigtanulom a hetet és akkor hétvégén tényleg azért jövök haza arra a 1,5 napra, hogy a családommal legyek. (Amióta az utóbbi két szombatomat is nyomdaipari mennyiségű lapok és betűk között töltöttem, feladtam ezt az elképzelést.)

Szóval napi rutin folytatása: estig tanulok. Akkor előkészülök a másnapra, kiválasztom a ruhát, amiben megyek, hogy reggel ezzel már ne menjen az idő. Esti készülődések, vacsora, stb. Fél 11 felé le szoktam feküdni, hogy fél 12 körül már azért aludjak, és legalább 6,5 óra szundikálás során kipihenjem magam. 

Régen, még csíra koromban mindig lázadtam az időhiány miatt (ami ehhez képest nudli volt). Ugyanis szokásommá vált hajnali 2-3-ig fennmaradni, hogy egyszerűen maradjon időm arra is, amit csinálni SZERETNÉK. Persze ugyanúgy keltem 6-kor... ma már rájöttem, hogy ez természetesen hatalmas hülyeség és kikészül tőle a szervezetem. Úgyhogy feladtam a lázadást, sodródom az árral, és lefekszem időben, hogy legyen energiám a következő napra.

Vasárnap van, a délelőttöt végigtanultam, Anya reggeltől robotol a konyhában. Pár perce mostam hajat, a ballal szárítom, a jobbal írok. Megtanultam értékelni azt is, hogy két kezem van és ha az egyik szabad, akkor azt ki kell használni.

Visszatérve a fő gondolatmenethez: nincs időm magamra. Nincs időm arra, hogy azzal foglalkozzak, amivel szeretnék. És emellett az a szomorú, hogy így sem tudok tökéletesen teljesíteni. Borzasztó maximalista vagyok és hihetetlen elvárásaim vannak magammal szemben. Ezeknek most nem tudok megfelelni... nem tudok kellő mennyiségű időt fordítani egy tanulmány feldolgozására és a szükséges dolgozat megírására. El kell fogadnom, hogy erre most X mennyiségű idő jut, és ha ebbe ennyi fér bele, akkor ne akarjak többet. Egy kedves csoporttársam fogalmazta meg, hogy a mennyiség most a minőség rovására fog menni, de ezt el kell fogadni. Ha idegeskedek miatta, akkor is így lesz.

Nincs időm blogolni, pedig hosszú idők óta ez a legnagyobb szenvedélyem. Most hiányzik belőlem egy darab, és úgy érzem robotként telnek a mindennapjaim és néha egy bátorító ölelés során válok újra emberré, hogy aztán a robot megint este 9-kor fürdeni induljon.

Meg kell tanulnom értékelni azokat az 5 perceket, amik szabadok. És azokban az 5 percekben nem siránkozni azért, hogy miért csak 5 perc az az 5 perc. Abban az 5 percben végig kell rohannom a családomon, megölelni mindenkit. Mert ez ad erőt.

Vége lesz ennek a szemeszternek is, és lesz őszi szünet. Elfogadtam, hogy nem tudom minden kurzusomat a lehető legjobban teljesíteni, hiába tudnám több idővel elérni, most nincs több idő.

Várom a karácsonyt, mert akkor már vége lesz.

Most, hogy megírtam ezt a bejegyzést, valamit visszaadtam magamnak. Ismét bennem van egy érzés, hogy most nem kötelességből cselekedtem, hanem végre valamit magamért is tettem. Ki kellett ezt adnom magamból, és remélem megértitek. Remélem nem mondotok le rólam és a blogról, mert ez csak egy hullámvölgy, leszek én még napi rendszerességgel posztoló blogger.

Nem szabad lelkiismeretfurdalást éreznem, mert csak magamat marcangolom. Ez most így van, amikor tudok, jelentkezem.

Mindennap élem a gluténmentes életemet, amiről olyan rendszerességgel be tudnék számolni, ahogy tettem a nyár folyamán, de egyszerűen pont erre nincs idő. Folyamatosan készítem Nektek a fotókat, de a feldolgozásnál és a feltöltésnél elakadok. 

A szemeszternek vége lesz, addig tanulni kell. Viszont én utána is itt leszek, remélem Ti is. ♥