Ennek a bejegyzésnek semmi köze a gluténmentes élethez. De úgy érzem ez a blog majdnem olyan, mintha egy naplót írnék. A receptek mellett a szívem is benne van... Úgyhogy most ezt kiírom magamból, hátha jobb lesz. Ezt most főleg magamért.
A nagypapám vak. A látása az évek során folyamatosan romlott és ma már ott tartunk, hogy semmit sem lát. Talán már fényeket sem. 86 éves, egyébként egy tündéri öregember, hihetetlen makacssággal és vasakarattal. Mindemellett borzasztóan tud szeretni és őt is borzasztóan lehet szeretni. Viszont valószínűleg a korából kifolyólag, meg abból is, hogy nem lát, sajnos már nem mindig ép a gondolkodása. Mivel nem látja maga körül a dolgokat, szinte alig észleli a külvilágot, ezáltal rengetegszer képzeleg - próbálja elképzelni a dolgokat, amiket nem lát - és ezeket a képzeteket akár igaz, akár nem, el is hiszi. Otthon tapogatózva közlekedik, de mivel ismeri a helyet, ezért annyira nem nagy a probléma. Persze az is előfordul, hogy otthon sem tudja, hogy éppen hol van.
Tegnap viszont egy olyan dolog történt, amitől titkon mindannyian rettegtünk. Elesett és combnyaktörése van. A 86 éves, vak, makacs és sajnos már nem tiszta elméjű nagypapámnak. Ahogy bevitte a mentő, Anya meg a tesóm rögtön mentek utána autóval. Este meg is műtötték, de akkor már nem maradhattak ott. Anya ma megint az egész napot ott tölti.
Alig van tiszta pillanata. Nem tudja hol van, hogy került oda és sokszor azt sem, hogy megműtötték. Arra sem emlékezett, hogy Anya az egész tegnapi napot vele töltötte, azt mondta egyedül hagytuk. Frissen műtve folyamatosan menne, nem érti miért kell ágyban maradnia, hogy miért nem engedik őt menni? Nem hallgat a nővérekre, nem bízik bennük. Az, hogy nem lát hihetetlen bizalmatlanságot vált ki belőle, amit egyrészről megértek, hiszen mindig minden esetben másra kell bíznia magát, és mindent el kell hinnie, amit neki mondanak, hiszen ő nem látja...
Tegnap óta sírok... hol abba tudom hagyni, hol nem. El sem tudom mondani, mekkora fájdalom ez. Az, hogy ilyen baleset érte, és annak ellenére, hogy nincs egyedül hagyva ő mégis egyedül érzi magát, mert ha ott kell hagyni, már arra sem emlékszik, hogy Anya mennyi időt töltött vele. Lelkiismeretfurdalásom van, amiért én nem mentem be hozzá, de rengeteg a tanulnivaló, és valószínűleg, ha hazaengedik a kórházból nem is megyek iskolába, hogy vele lehessek és vigyázhassak rá - de ez még legalább egy hét. Segíteni szeretnék, de egyszerűen nem tudok. Senki sem tud, és ettől is kétségbe vagyok esve. Nagyon fáj, hogy a Nagymamám most itt van, egyedül - rengeteg időt töltök vele, de csak látom, hogy mennyire hiányzik neki. Nem találja a kis helyét, és megállás nélkül folynának a szeméből a könnyek, csak nem akarja, hogy én még szomorúbb legyek. Látom a fájdalmat a szemében, annak az embernek a szemében, akit a világon az egyik legjobban szeretek és akinek hihetetlen sok mindent köszönhetek. Fáj, hogy Anyának mekkora fájdalom ez. Így látni az Édesapját, aki régen egy erős és tekintélyes ember volt. Most ágyhoz kötve - sajnos szó szerint -, hol ép gondolkodással, hol teljesen elborulva. Borzasztó teher van a vállán és nem tudom levenni.
Senkinek a terhét sem tudom elvenni, mégis úgy érzem, hogy én is megszakadok. Egy évnyi könnyadagot sírtam el az elmúlt nap folyamán, de még mindig van... nem áll el...
Pedig erősnek kell lennem, ha mással nem, ezzel talán segíteni tudok. Támasz akarok lenni, de gyenge vagyok hozzá.
A héten mindenképpen vissza kell mennem Pécsre, pedig most tudom, hogy szükség lenne rám. Itthon is és a kórházban is, de közben kötelességem is van... mit tegyek, amit kell, vagy amit tenni akarok? Következő héten ésszerűbb lenne itthon maradni, mert akkor már hazajön a kórházból, vigyázni kell rá. Viszont talán most nagyobb szüksége lenne a támogatásra, amíg a kórházban van, idegen helyen és ha felébred, azt sem tudja, hol ébredt, csak szólongatja a drága Mamát. A Mama meg Őt. Szívem szerint ott lennék, fognám a kis kezét és akárhányszor kételye támad, el tudnám neki mesélni, hogy mi történt és most miért van itt. És miért nem szabad mozognia. De ezt most nem tudom megtenni, és borzasztó rosszul érzem magam.
Tehetetlen vagyok, és senkinek sem tudok segíteni. Most fontosabb lesz a család, tanulni később is lehet. Viszont az én imádott Nagypapám most beteg és most van rám szüksége. Ma megígérte nekem a telefonban, hogy szót fogad mindenkinek és nem ellenkezik, de már ezt is elfelejtette.
Ha van egy kis plusz erőtök, most kérlek gondoljatok ránk sokat. Szükségünk van rá.
 |
| 2 éves kép. |
