Nem könnyű
Ennek a bejegyzésnek semmi köze a gluténmentes élethez. De úgy érzem ez a blog majdnem olyan, mintha egy naplót írnék. A receptek mellett a szívem is benne van... Úgyhogy most ezt kiírom magamból, hátha jobb lesz. Ezt most főleg magamért.
A nagypapám vak. A látása az évek során folyamatosan romlott és ma már ott tartunk, hogy semmit sem lát. Talán már fényeket sem. 86 éves, egyébként egy tündéri öregember, hihetetlen makacssággal és vasakarattal. Mindemellett borzasztóan tud szeretni és őt is borzasztóan lehet szeretni. Viszont valószínűleg a korából kifolyólag, meg abból is, hogy nem lát, sajnos már nem mindig ép a gondolkodása. Mivel nem látja maga körül a dolgokat, szinte alig észleli a külvilágot, ezáltal rengetegszer képzeleg - próbálja elképzelni a dolgokat, amiket nem lát - és ezeket a képzeteket akár igaz, akár nem, el is hiszi. Otthon tapogatózva közlekedik, de mivel ismeri a helyet, ezért annyira nem nagy a probléma. Persze az is előfordul, hogy otthon sem tudja, hogy éppen hol van.
Tegnap viszont egy olyan dolog történt, amitől titkon mindannyian rettegtünk. Elesett és combnyaktörése van. A 86 éves, vak, makacs és sajnos már nem tiszta elméjű nagypapámnak. Ahogy bevitte a mentő, Anya meg a tesóm rögtön mentek utána autóval. Este meg is műtötték, de akkor már nem maradhattak ott. Anya ma megint az egész napot ott tölti.
Alig van tiszta pillanata. Nem tudja hol van, hogy került oda és sokszor azt sem, hogy megműtötték. Arra sem emlékezett, hogy Anya az egész tegnapi napot vele töltötte, azt mondta egyedül hagytuk. Frissen műtve folyamatosan menne, nem érti miért kell ágyban maradnia, hogy miért nem engedik őt menni? Nem hallgat a nővérekre, nem bízik bennük. Az, hogy nem lát hihetetlen bizalmatlanságot vált ki belőle, amit egyrészről megértek, hiszen mindig minden esetben másra kell bíznia magát, és mindent el kell hinnie, amit neki mondanak, hiszen ő nem látja...
Tegnap óta sírok... hol abba tudom hagyni, hol nem. El sem tudom mondani, mekkora fájdalom ez. Az, hogy ilyen baleset érte, és annak ellenére, hogy nincs egyedül hagyva ő mégis egyedül érzi magát, mert ha ott kell hagyni, már arra sem emlékszik, hogy Anya mennyi időt töltött vele. Lelkiismeretfurdalásom van, amiért én nem mentem be hozzá, de rengeteg a tanulnivaló, és valószínűleg, ha hazaengedik a kórházból nem is megyek iskolába, hogy vele lehessek és vigyázhassak rá - de ez még legalább egy hét. Segíteni szeretnék, de egyszerűen nem tudok. Senki sem tud, és ettől is kétségbe vagyok esve. Nagyon fáj, hogy a Nagymamám most itt van, egyedül - rengeteg időt töltök vele, de csak látom, hogy mennyire hiányzik neki. Nem találja a kis helyét, és megállás nélkül folynának a szeméből a könnyek, csak nem akarja, hogy én még szomorúbb legyek. Látom a fájdalmat a szemében, annak az embernek a szemében, akit a világon az egyik legjobban szeretek és akinek hihetetlen sok mindent köszönhetek. Fáj, hogy Anyának mekkora fájdalom ez. Így látni az Édesapját, aki régen egy erős és tekintélyes ember volt. Most ágyhoz kötve - sajnos szó szerint -, hol ép gondolkodással, hol teljesen elborulva. Borzasztó teher van a vállán és nem tudom levenni.
Senkinek a terhét sem tudom elvenni, mégis úgy érzem, hogy én is megszakadok. Egy évnyi könnyadagot sírtam el az elmúlt nap folyamán, de még mindig van... nem áll el...
Pedig erősnek kell lennem, ha mással nem, ezzel talán segíteni tudok. Támasz akarok lenni, de gyenge vagyok hozzá.
A héten mindenképpen vissza kell mennem Pécsre, pedig most tudom, hogy szükség lenne rám. Itthon is és a kórházban is, de közben kötelességem is van... mit tegyek, amit kell, vagy amit tenni akarok? Következő héten ésszerűbb lenne itthon maradni, mert akkor már hazajön a kórházból, vigyázni kell rá. Viszont talán most nagyobb szüksége lenne a támogatásra, amíg a kórházban van, idegen helyen és ha felébred, azt sem tudja, hol ébredt, csak szólongatja a drága Mamát. A Mama meg Őt. Szívem szerint ott lennék, fognám a kis kezét és akárhányszor kételye támad, el tudnám neki mesélni, hogy mi történt és most miért van itt. És miért nem szabad mozognia. De ezt most nem tudom megtenni, és borzasztó rosszul érzem magam.
Tehetetlen vagyok, és senkinek sem tudok segíteni. Most fontosabb lesz a család, tanulni később is lehet. Viszont az én imádott Nagypapám most beteg és most van rám szüksége. Ma megígérte nekem a telefonban, hogy szót fogad mindenkinek és nem ellenkezik, de már ezt is elfelejtette.
Ha van egy kis plusz erőtök, most kérlek gondoljatok ránk sokat. Szükségünk van rá.
 |
| 2 éves kép. |
8 hozzászólás
Ó, édes drága kis Dórikám! Bele tudom képzelni magam a helyzetedbe, a szüleimmel hasonlóképpen voltam én is!
VálaszTörlésTöltsd a lehető legtöbb időt csak velük, a papáddal. Hisz már ugyis eldöntötted úgy érzem. Nagyon fájdalmas dolgok ezek, én is átmentem rajta, de a nehéz idők nem múlnak el,ennyi év után se.
A nagypapád, lehet, hogy azért sem tudja hol van, mit ígért korábban, mert az altatás is nagyon nehéz és megzavarja a gondolkodásukat ebben a korban. Apukámat, amikor megműtötték / 83 évesen/ az orvostól tudom ezt. Ez az állapot később helyreáll. Reméljük .
Sok sok erőt kívánok Neked és szabad ám sírni, én 59 évesen is tudok, és tudtam zokogni értük.A sírás, a lélek könnye .
Szeretettel kívánok Mindannyiotknak békét, erőt, sok- sok szeretetet, és egymással való törődést.A nagypapádnak pedig mielőbbi gyógyulást ! Sokat gondolok Rátok és imádkozom értetek!
Szia! Az én papámmal tavaly történt ez és ő már 93 éves, nem könnyű természetű ember, ő mondjuk lát, de nem hall, és nagyon nem akart talpra állni a műtét után, mert hogy az ő ideje már lejárt. Azóta viszont talpra áll és segítséggel tud is menni, úgyhogy fel a fejjel, van remény :)
VálaszTörlésMivel mamád is él még, ezért a papád többszörösen motivált, remélem mihamarabb felgyógyul! Jó egészséget nektek!
blin
Ó, ez nagyon nehéz, ismerem én is. Sok szeretettel gondolok rád!
VálaszTörlésSok erőt, és kitartást kívánok Dóri, a Nagypapádnak jó egészséget, és mielőbbi jobbulást!
VálaszTörlésSzia! Egy tanácsot ha elfogadsz egy 'névtelentől': hagyd a tanulást és látogasd meg! Nem fiatal már. Nem lehetsz biztos benne, hogy még hazamehet. A családomban nem egy idős rokon halt meg combnyaktörést követően. Félre ne értsd, nem azt mondom hogy nem fog fél múlva a kis otthonában császkálni. Mamámmal történt combnyaktörésekor én 6 órát utaztam az egyetemről (jogi egyetem, le is maradtam vizsgákról) hogy ott lehessek mellette. Szerencsére ő a 93 évével most otthon van (és bár kerettel, de sétálgat), de több mint egy évig volt a kórházban. Szóval nem megijeszteni akarlak, de bármi történhet, és ha a tanulás miatt maradsz le egy esetleges utolsó találkozásról soha nem fogod magadnak megbocsátani.Nagypapádnak mielőbbi gyógyulást és kitartást! Te pedig ne felejtsd el, hogy nem mindig a tanulás az első.(Bocsi ha kioktatásnak tűnt, nem annak szántam, csupán egy jó-tanácsnak, soha nem tudhatod mikor van az utolsó találkozás, ha pedig egy idős rokonod van kórházban akit szeretsz minden alkalmat meg kell ragadni a meglátogatására).
VálaszTörlésImádkozom Nagyapádért, és a családért!
VálaszTörlésNagypapádnak gyors gyógyulást, Nektek pedig türelmet és kitartást kivánokT
Szia Dóri! Szerintem hagyd a tanulást, most a Nagypapád a legfontosabb! Egy félévet újra lehet kezdeni, a tantárgyakat újra fel lehet venni... de ez az idő, amit most a Nagypapáddal tölthetnél, csak egyetlen egyszer adatik meg, és örökké bánni fogod, ha most nem használod ki. Akkor is, ha a legjobban alakul minden, és akkor is, ha neadjúristen a legrosszabbul.
VálaszTörlésNekem már nem él a Nagypapám, de borzasztóan fáj, hogy amikor beteg volt, nem voltam ott mellette, mert gyáva voltam, nem tudtam abbahagyni a sírást és ezt szégyelltem. Azóta már tudom, hogy ha folyamatosan sírva is, de mellette kellett volna lennem, mert már sosem jön vissza, sosem tudom bepótolni, amit akkor elmulasztottam.
Te ne kövesd el ugyanezt a hibát!
Mielőbbi gyógyulást kívánok a Nagypapádnak, nektek pedig sok kitartást!
Nagyon köszönök minden egyes támogató hozzászólást! Mindegyiket végigolvastam, nem is egyszer. Ezekből merítettem erőt, köszönöm Nektek. Bocsánat, hogy nem válaszolok egyesével, csak annyit tudok írni, hogy: köszönöm! ♥ Mindenkinek!
VálaszTörlésMa hazajöhet a kórházból, így legalább lelkileg könnyebb lesz. Szerencsére javul - gyorsan le is kopogom - fizikailag, szellemileg és lelkileg is. A legtöbb esetben tisztában van a dolgokkal, valószínűleg a műtéti kábítás lehetett a ludas, hogy a műtétet követő napokban olyan borzasztó hallucinációk gyötörték és nem észlelte a külvilágot. Röntgenen is volt, a sebét is megnézték, eddig minden jól ment.
Köszönöm a kedves hozzászólásokat és hogy ennyit gondoltatok ránk! ♥