Ezúttal egy kis beszámolóval érkeztem. Nem receptről, nem tanácsról és nem is egy új gluténmentes étteremről lesz szó.
Kicsit lelki dolgokba szeretnék belemenni, akit ez nem érdekel, akkor annak gyorsan boldog új évet kívánok így, az elején. :)
Évekre, sőt még talán 1,5 évvel ezelőttre is visszanyúlik az az időszak, amire nem szívesen emlékszem vissza és ki is törölném az életemből...pedig ez vezetett oda, ahol és amilyen most vagyok.
Kiskoromban, általános iskolába és még a gimnázium elején is egy életvidám, pörgős, mosolygós, megállíthatatlan kislány voltam. Minden beképzeltség nélkül mondhatom azt, hogy az idegeneket is le tudtam nyűgözni a huncut mosolyommal, azzal, hogy nem mentem úgy végig az utcán, hogy ne pördültem volna meg legalább háromszor a saját tengelyem körül. Én voltam, akihez a barátai folyton tanácsért fordultak, mert mindig pozitívan álltam a dolgokhoz, mindenkit meg tudtam nyugtatni és bíztak bennem.
Aztán egyszer csak, mintha kicseréltek volna... nem ismertem magamra és a családom sem. Tény, hogy sosem voltam egy angyal, törtem elég borsot a szüleim és a testvérem orra alá, de mutassatok egy olyan gyereket, aki sosem rosszalkodik.
Szóval 3-4 évvel ezelőtt ez a vidámság eltűnt. A színes életem szép folyamatosan szürke lett, és én ezt észre sem vettem. Nem érdekelt, ha süt a nap, az sem hogy éppen milyen finom az ebéd, és az ötöseimnek sem tudtam annyira örülni, mint régen. Minden kis apró sértést a személyem ellen irányuló támadásnak vettem, és képzeteket szőttem saját magamban. Ezt nem úgy kell érteni, hogy megőrültem, mert szó sem volt erről, hanem úgy, hogy annyira negatívan láttam a dolgokat, hogy úgy éreztem mindenki ellenem van, egyedül vagyok és ezért rengetegszer sírtam. Én, aki mindig kitartóan küzdöttem mindenért, mert a hiúságom és a büszkeségem sosem engedte volna, hogy valamit, amit elterveztem ne vigyek véghez, akkor ha egy kis ellenszél fújt már feladtam és sírva borultam a párnámra. Feladtam, megfutamodtam és rengetegszer éreztem azt, hogy nincs kedvem semmihez, legszívesebben végigfeküdném a napokat egy sötét szobában és mindenki hagyjon békén. Tetőtől talpig más lettem, de nem volt erőm ez ellen harcolni, elfogadtam és vártam, hogy a többiek is fogadják el.
Aztán kiderült, hogy lisztérzékeny vagyok. Egyben volt megoldás és egy újabb probléma is. Diétáztam, eleinte nagyon nehezemre esett, és a folyton potyogó könnyeimtől csak homályosan láttam a zsemlefaló társadalmat.
Körülbelül fél évvel ezelőtt kezdődött egy újabb változás, amiért annyira, de annyira hálás vagyok. Képzeljétek el, visszataláltam önmagamhoz, megtaláltam azt, aki régen voltam és aki imádok lenni!!
Egyszerűen nem is hiszem el, hogy az évekig morcos és negatív ember, aki voltam, ma már mosollyal alszik el. (Komolyan :) Rengetegszer kapom magam azon, hogy mikor este, lefekvéskor végiggondolom a napot, és utána próbálok elaludni, mosolyog a szám :)). Örülök a napsütésnek, imádom hallgatni a madarak csicsergését, boldog vagyok, ha valaki rám mosolyog, szeretem a kihívásokat és természetesen még jobban, amikor ki is állom a próbát. Mert nem adok ám fel semmit, addig megyek, míg véghez nem viszem. Addig, míg nem leszek a legjobb.
A vicc az, hogyha valaki felhúz, és felidegesít, fortyogok magamban... és pár perc múlva rájövök arra, hogy ettől is erősebb lettem. Türelmesebb, kitartóbb leszek azáltal, hogy elviselem magam körül az elviselhetetlen embereket, sőt mikor majd gyerekem lesz, már sima ügy lesz az egész, mert addigra már mindent el fogok tudni viselni :D Az is sokszor segít, hogyha valami miatt elkeseredem, belegondolok, hogyha szomorkodom, azzal megoldom a problémát? Inkább erőt veszek magamon és megpróbálok ellene tenni. Vagy idegeskedem valami miatt... ha stresszelek és azáltal még rosszabbul vagyok, akkor sem fog jobban elsülni a dolog.
Sokszor nevetek magamon, hogy mennyi mindenben tudom már a jót látni. És hiszem azt, hogyha pozitívan állunk a dolgokhoz, akkor úgy is fognak történni, hiszen ott fent, valaki mindig figyel minket és segít nekünk.
Amikor kiérek a buszmegállóba, és pont jön egy busz, most elmosolyodom, míg régen minden öröm nélkül nyugtáztam volna, hogy milyen ratyi buszt bírtak ideküldeni. Vagy amikor belépek az iskolába és pont abban a pillanatban kezd el esni az eső, annyira tudok örülni a szerencsémnek, pedig régen fapofával mormogtam volna, hogy már megint milyen hülye az időjárás.
Ha előreengednek valahol, mosolygok és örülök neki, hogy vannak még kedves és udvarias emberek, míg régen nemes egyszerűséggel sem értékeltem volna, hiszen mindenki olyan bunkó a világban, ez is csak véletlen lehetett.
És tudjátok mi volt az oka a negatív korszakomnak? A GLUTÉN!! Rengeteg helyen olvastam róla, hogy tünetként depresszió és hangulatingadozás nagyon gyakran jelentkezik.
Úgyhogy arra kérnék mindenkit, akinek nem régóta diétázó, fortyogó, dúló-fúló, morcos és elveszett gyereke/barátja/testvére/szülője/rokona/akárkije van, legyetek türelmesek. Higgyétek el, hogy neki a legrosszabb... tapasztalatból mondom. És lesznek szebb idők, amikor megint visszaáll minden a régi kerékvágásba és ismét Ők lesznek a Ti támaszaitok. Segítsétek őket, hiszen ekkor van a legnagyobb szükségük a szeretetre. És ha meg is bántanak Titeket, az nem azért van, mert akarattal bántani szerettek volna, hanem mert az a hülye glutén beszél belőlük. :)
Amióta ismét magam vagyok, minden este köszönetet mondok. Megköszönöm a jó dolgokat, amik történtek velem és azt, hogy ilyen családom, barátaim vannak, van tető a fejünk felett, van mit ennünk, nem fázunk és szeretjük egymást. Egyszerűen ismét jól érzem magam a bőrömben. Ez az, ami mosolyt csal az arcomra.
Kívánom Nektek, hogy aki még a dúló-fúló korszakát éli, minél hamarabb találjon vissza önmagához és tudja értékelni azokat a dolgokat, amiken a mindennapokban képesek vagyunk észrevétlenül átsiklani.
Ezt kívánom Nektek az új évre, úgyhogy mindenkinek
SIKEREKBEN GAZDAG, EGÉSZSÉGES ÉS NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!
