Ez volt a leggyakoribb és a legdurvábban megmutatkozó tünetem. Sajnos még most is előjön néha, ám közel sem annyira brutális mértékben, mint mielőtt megtudtam, hogy diétáznom kell.
Mindig a gyomrom puffadt fel, volt, hogy egész nap szinte semmit sem tudtam enni, mert csak azt éreztem, hogy tele van a gyomrom levegővel. Vékony alkatom ellenére úgy éreztem magam, mint egy lufi, ami mindjárt elszáll, mert kicsit túlfújták szegénykét. A gyomromtól egészen a nyelőcsövemig éreztem, hogy telis-tele van levegővel, csomószor az volt a képzetem, hogyha beleszúrnának egy tűt a gyomromba, simán le tudnék úgy ereszteni, mint egy léggömb... (ilyenkor általában már nagyon rosszul voltam :D)
Mindig este volt nehezebb. Majdnem minden este sétálni mentünk, hol Anyával, hol Apával, vagy a Testvéremmel, mert a mozgás egyébként mintha kicsit jót tett volna. Aztán jött az éjszaka, nem tudtam aludni, nem tudtam feküdni, ülni se, sokszor éjjel meg hajnalban kint mászkáltam az udvaron - érdekes módon minden félelmemet félretettem, pedig alapvetően ki nem mennék éjszaka egyedül - és hol sírdogáltam, hol reménykedtem abban, hogy nemsokára jobban leszek. Masszíroztam a gyomrom, bízva abban, hogy valamerre megindulnak a nyomi kis buborékok, de csak nem történt semmi. Ekkor jött a szikra, Dipankrin! Amikor lufi-mód éreztem magam, bekaptam egy Dipankrint, aminek az lett a következménye, hogy az összes levegő a gyomromból a beleimbe ment át, ami iszonyatos hasgörcsökkel járt, de ezt könnyebben el tudtam viselni, mint a gyomromban. Ebben az állapotban láttam meg igazán, hogy mennyi, de mennyi levegő van egyébként a gyomromban - ami alapvetően nem nagy - az ilyen rosszullétek alkalmával. Amikor a Dipankrin hatására megindultak a kis hülyék a beleimbe, a folyamat során körülbelül 10 perc alatt lettem lapos hasú lányból 4 hónapos terhes kismama.
Testvérkémnek hála, egy ilyen pillanat meg is lett örökítve, így megmutatom Nektek. Személyiségi jogaim védelmében természetesen mindent levágtam, amiről felismerhető lennék.
A baloldali képen az akkori átlagos hasméretemet szerettem volna megmutatni. Alapvetően lapos, már akkor is gyakran felüléseztem, így izmos is volt. (Nagyon nehezen találtam magamról oldalról készült fotót, mert mindenkinek megtiltottam, hogy oldalról fényképezzen, ugyanis a profilom nem túl előnyös az orrom miatt...:D)
A jobboldali kép pedig egy rosszullétet követő Dipankrin bevétele után készült. Éppen német vendégek voltak nálunk, ők még viccből gratuláltak is a kisbabához.
Azóta szerencsére max. 1-2 hónapos terhes vagyok, az ennyire durva puffadások (lekopogom) a diéta kezdetétől számolva fél év után megszűntek.
A diagnózis felállítását megelőző egy évemben rengeteg ilyen rosszullétem volt, az éjszakákat általában a csillagos ég alatt töltöttem, nem azért, mert annyira romantikus lélek vagyok - igazából kegyetlenül félek a sötétben -, hanem azért, mert a friss levegő kicsit enyhített a rosszullétemen. Nem szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, de úgy gondolok rá, hogy ezen is túl vagyok, ettől is erősebb lettem. Az is lehet, hogyha ennyire nem lettem volna rosszul, talán ki sem derült volna, hogy mivel mérgezem magam nap, mint nap...
Mindig a gyomrom puffadt fel, volt, hogy egész nap szinte semmit sem tudtam enni, mert csak azt éreztem, hogy tele van a gyomrom levegővel. Vékony alkatom ellenére úgy éreztem magam, mint egy lufi, ami mindjárt elszáll, mert kicsit túlfújták szegénykét. A gyomromtól egészen a nyelőcsövemig éreztem, hogy telis-tele van levegővel, csomószor az volt a képzetem, hogyha beleszúrnának egy tűt a gyomromba, simán le tudnék úgy ereszteni, mint egy léggömb... (ilyenkor általában már nagyon rosszul voltam :D)
Mindig este volt nehezebb. Majdnem minden este sétálni mentünk, hol Anyával, hol Apával, vagy a Testvéremmel, mert a mozgás egyébként mintha kicsit jót tett volna. Aztán jött az éjszaka, nem tudtam aludni, nem tudtam feküdni, ülni se, sokszor éjjel meg hajnalban kint mászkáltam az udvaron - érdekes módon minden félelmemet félretettem, pedig alapvetően ki nem mennék éjszaka egyedül - és hol sírdogáltam, hol reménykedtem abban, hogy nemsokára jobban leszek. Masszíroztam a gyomrom, bízva abban, hogy valamerre megindulnak a nyomi kis buborékok, de csak nem történt semmi. Ekkor jött a szikra, Dipankrin! Amikor lufi-mód éreztem magam, bekaptam egy Dipankrint, aminek az lett a következménye, hogy az összes levegő a gyomromból a beleimbe ment át, ami iszonyatos hasgörcsökkel járt, de ezt könnyebben el tudtam viselni, mint a gyomromban. Ebben az állapotban láttam meg igazán, hogy mennyi, de mennyi levegő van egyébként a gyomromban - ami alapvetően nem nagy - az ilyen rosszullétek alkalmával. Amikor a Dipankrin hatására megindultak a kis hülyék a beleimbe, a folyamat során körülbelül 10 perc alatt lettem lapos hasú lányból 4 hónapos terhes kismama.
Testvérkémnek hála, egy ilyen pillanat meg is lett örökítve, így megmutatom Nektek. Személyiségi jogaim védelmében természetesen mindent levágtam, amiről felismerhető lennék.
A baloldali képen az akkori átlagos hasméretemet szerettem volna megmutatni. Alapvetően lapos, már akkor is gyakran felüléseztem, így izmos is volt. (Nagyon nehezen találtam magamról oldalról készült fotót, mert mindenkinek megtiltottam, hogy oldalról fényképezzen, ugyanis a profilom nem túl előnyös az orrom miatt...:D)
A jobboldali kép pedig egy rosszullétet követő Dipankrin bevétele után készült. Éppen német vendégek voltak nálunk, ők még viccből gratuláltak is a kisbabához.
Azóta szerencsére max. 1-2 hónapos terhes vagyok, az ennyire durva puffadások (lekopogom) a diéta kezdetétől számolva fél év után megszűntek.
A diagnózis felállítását megelőző egy évemben rengeteg ilyen rosszullétem volt, az éjszakákat általában a csillagos ég alatt töltöttem, nem azért, mert annyira romantikus lélek vagyok - igazából kegyetlenül félek a sötétben -, hanem azért, mert a friss levegő kicsit enyhített a rosszullétemen. Nem szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, de úgy gondolok rá, hogy ezen is túl vagyok, ettől is erősebb lettem. Az is lehet, hogyha ennyire nem lettem volna rosszul, talán ki sem derült volna, hogy mivel mérgezem magam nap, mint nap...
