Rossz idők
Sokat tanakodtam azon, hogy leírjam-e egyáltalán mik zajlanak most bennem. Ezzel most valószínűleg senkinek nem fogok segíteni, magamnak remélem egy picit.
Nagyon nehezen viselem ezt a helyzetet az utóbbi időben. Eleinte még talán érdekesnek is tűnt, próbáltam a lehető legjobban hozzáállni, de egyre nehezebben megy...remélem ez csak egy átmeneti időszak. Egyre fájóbb nézni a körülöttem levőket, amint zsemlét esznek. Vagy finom, friss kenyeret. Vagy amikor bekapcsolom a tévét, és Kinder tejszeletet reklámoznak. Vagy amikor csak simán elsétálok az édességek meg a temérdek ínycsiklandozó illatot árasztó péksütemény mellett a boltban. Vagy amikor elmegyünk a többiekkel valahova, ők ott rendelnek maguknak valamit, én meg viszek magammal egy banánt. Vagy amikor nem értenek meg. Kényesnek titulálnak azért, mert nem eszem meg valamit, ami nyomokban glutént tartalmazhat. Mi bajod lehet tőle?- kérdezik értetlen szemekkel. Már nem akarom többet elmagyarázni.
Vagy amikor az egyik ismerős tortát süt, és mivel "tönkölybúzalisztből csináltam, az nem olyan durva, megkóstolhatom nyugodtan". És ha én így sem kérek, akkor "túlreagálom ezt az egész lisztérzékenység dolgot, és ennyire nem kéne komolyan venni. De hát én tudom"...igen én valóban tudom, úgyhogy majd el is döntöm.
Nem bírom már elviselni, hogy olyanok osztják észt, akik nem értenek hozzá, fogalmuk sincs erről az egész betegségről, mondván egy kicsit miért ne lehetne enni? Ez az értetlen oldal.
A másik oldal a sajnálkozó. Állandóan erről kell beszélni, állandóan sajnálni kell engem, mert "jaj, bezzeg szegény Dórika nem eheti. Jaj, Dórikám mi lesz veled? Így is milyen sovány vagy. Látod, ezt sem eheted. Jaj, te szegény, pedig ez milyen finom." Legszívesebben mindenkinek az arcába vágnám, hogy le lehet szállni rólam, és arról, hogy lisztérzékeny vagyok. A sajnálattal előrébb nem jutok, a hozzá nem értő kommentárokkal meg csak felidegesítenek.
Van, aki viccnek fogja fel az egészet. Hostessként dolgoztam a nyáron egy bevásárlóközpontban, amikor jött az egyik ismerősöm, éppen a frissen kisült meggyes rácsos levelestésztáját majszolgatta. "Úú, de finom, jaj, de isteni, háhá Te nem ehetsz ilyet." És kerek perec (perec :( ), az arcomba nevetett. Csak néztem, bambán, erre nem is tudtam hirtelen mit mondani. Aztán rájöttem, hogy ezek az emberek nem értik, hogy ez az életmód mivel jár. Ez nem olyan, hogy most kihagyom a sok finomságot, mert elrontottam a gyomrom, vagy mert fogyókúrázni szeretnék. Mit meg nem adnék egy zsemléért. Az ilyen emberek nem értik, hogy mekkora fájdalmat okoznak ezzel. Legalábbis nekem akkor és ott iszonyatos nagy fájdalom volt az a gúnyos nevetés, hogy "Te nem ehetsz ilyet". Valóban nem. Már sohasem ehetek olyat.
Múltkor barátnőimmel sétálgattam egy boltban, amikor egy kekszről érdeklődtek, hogy kóstoltam-e. Mondtam, hogy nem. És már nem is fogom. Ez ebben a legrosszabb, hogyha mindent megteszek, már akkor sem lábalhatok ki ebből. Egész életemen át végigkísér.
Tudom, hogy egyre több minden készül nekünk, és folyamatosan gyarapodnak a lehetőségek, illetve az ételek, amik gluténmentesek, de egyelőre most nem látok kiutat.
Bocsássatok meg nekem, amiért most ilyen negatív gondolatokat osztottam meg Veletek, magam sem tudom, hogy miért érzek így az utóbbi időben, mi váltotta ezt ki. Bárcsak tudnám. Valamiért most nem tudok optimistán hozzáállni az egészhez, de majd csak jön valami, ami segít ebben.
Azt még mindenképpen hozzátenném, hogy mindezek ellenére soha, egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy egyek valami tilosat. Még csak olyat sem, ami nyomokban tartalmazhat glutént. Mert akármilyen kósza gondolatok is hálózzák be most az agyamat, mégis csak a saját egészségemről van szó. Minden lisztes dolog elől szó szerint menekülök.
És ha lenne köztetek is egy ilyen kis elszomorodott, nekikeseredett lisztérzékeny, fel a fejjel, előbb-utóbb csak ellepnek minket is a pozitív gondolatok. Már nagyon várom őket.
10 hozzászólás
Írd meg a mail címedet, mert írnék Neked.
VálaszTörlésGabi
Kedves Gabi!
TörlésAz e-mail címem: tuti91@freemail.hu
Köszönöm.
Szia Dóri!
VálaszTörlésŐrülök, hogy rábukkantam a blogodra a facebookon, a Lisztérzékenyek csoportban.
Fel a fejjel! :-)
Amióta az eszemet tudom LÉ voltam, a gyermekkorom örökös rosszulléttel telt, hosszú évekig diagnosztizálatlanul, még fel is nyitottak nagy tanácstalanul, örök emlék a 13 öltés a pocakomon!
Még babát is úgy vártam 32 évesen, hogy nem tudták, LÉ vagyok.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy ennek ellenére a kislányom makkegészségesen született és életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor már csak 39 kg súllyal a kezemben tartottam a diagnózist, hogy gluténérzékeny vagyok!
Nézd a pozitív oldalról.
Tudom, hogy vannak nehezebb napok, én is utálom, amikor Olaszországban az igazi pizzának csak az illatát érzem...
Viszont ez egy lényegesen minőségibb élet, mint amit az "egészségesek" élnek!
Mi soha többé nem fogunk annyi műanyagot, tartósítószert és adalékanyagot enni, mint ők! :-)
Vannak, akik nem "muszáj"-ból, hanem tudatosan választják ezt az utat és önszántukból mondanak le róla.
Mert egészségtudatos életet élnek és ők már tudják, amit a meggyes rácsos élvezők még nem.
Mi jó úton járunk!. Még ha nem is saját akaratunkból léptünk rá! :-)
Fel! Fel! Fel! Kitartás!
Az élet szép!
Zsemle és keksz nélkül is... :D
Kedves Judit!
VálaszTörlésKöszönöm szépen a hozzászólást, és egyben a támogatást. Tudom, hogy ez valóban sokkal egészségesebb élet, és hosszútávon jobban is járunk, mint mások, csak néha ezt a makacs agyam nem tudja elfogadni. :) De igyekszem én is hasonlóképpen látni a dolgokat még a nehezebb időkben is. Rengetegen vannak, akik végigjárják ezt az utat, ez erőt ad nekem is, úgyhogy nagyon köszönöm, ígérem összeszedem magam! :)
Szia Dóri!
VálaszTörlésÉn még nem tudom, hogy gluténérzékeny vagyok, mi csak sejtjük. Nálam három éve kezdődtek a furcsa fájdalmak, a megmagyarázhatatlan rosszullétek a havi mellé, és a hihetetlen hasmenések, a "stressz okozta" IBS. A háziorvos, a gasztroenterológus, a nőgyógyász pingpongozott velem, voltam én már mindenhol, csak a végére már nem hagytam magam és a saját lábamra álltam. Szerencsére. A barátom talált rá Szendi Gáborra és a paleolit életmódra. 3 hónapja tart az átállás, még nem mondanám magam teljesen paleonak (pl. rizst még eszem), de lassan és biztosan, még 3 hónap múlva az leszek (nem szabad elsietni). Viszont a liszt volt az első, amit elhagytam. Magam választottam a liszt, a gyorsan felszívódó szénhidrátoktól, hüvelyesektől (borsó, bab) mentes életet, és minden nappal egyre biztosabb vagyok abban, hogy jól tettem. A héten sikerült végre kijárnunk egy beutalót glutén allergia vizsgálatra, de ezt is nekem kellett mondanom, miután "ön diagnosztizáltam" magam egy könyv után - ugye milyen sok orvos mondja, hogy ez veszélyes? Olykor úgy érzem, hogy csak bennük bízni még veszélyesebb. Ha nem kezdünk neki keresgélni az interneten, a mai napig itt fetrengenék puffadással, megmagyarázhatatlan és sűrűsödő fájdalmakkal. A súlyodról írt bejegyzésedben teljesen magamra ismertem. Bár nem vagyok olyan magas mint Te (csak 165 cm), de 12 éves korom óta (48 kg) nem híztam 3kg -nál többet, amit csak a munkahelyemen szedtem fel egy éve, és már le is adtam.
Engem az orvosok "tudatlanságán" túl dühít, mert engem dühít még..., hogy nincs olyan étel, amibe ne kevernének lisztet, búzát! Pedig nagyon sokszor indokolatlan. Ott vannak a grill húsok. Mindegyiket éttermekben először belisztezik, hogy szép színe legyen, hogy ne hulljon szét -gondolom én, mert mi sose tettünk rá. Mindig kérdezettek rá a grill húsokra is!
És igen, teljesen együtt tudok veled érezni, mielőtt a barátom rávett volna erre a "diétára" legalább egy hónapig hisztiztem, hogy én nem akarok lemondani a kakaós csigáról, hogy én akarom azt a rácsos vaníliás valamit, hogy mi lesz velem, mit ehetek majd, hogy éhen fogok halni, és egyébként is.... Az első hónapban a pékségek előtt álltam és néztem, de nem mentem be, a második hónapban már egyre kevesebbszer álltam meg, a harmadik hónapban rendeltünk egy gluténmentes pizzát, aminek hála a pizzára már gondolni se tudok, annyira elrontották! Most ott tartok, hogy őrölt mandulából, gesztenyelisztből, kókuszlisztből saját kakaós csigát készítek, ami esküszöm, hogy különb, mint bármelyik híres pékség tömeg gyártott kakaós csigája. A mandulalisztes kenyeremet pedig nem adnám semmiért, egyszerűen már nem finom a sima kenyér. Én azokat sajnálom, akik ebből kimaradnak, én legszívesebben mindenkit áttérítenék lisztmentes életre, mert annyival többet ad - a hosszú életen túl az ízorgiákat. :)
Kitartás! Szerintem nagyon sokan vagyunk ezzel a lisztérzékenységgel, csak valakinél jelentkezik, valakinél meg lappang és idős korára gyógyíthatatlan betegségként jön elő. Az orvosok meg sose gondolnak a táplálkozásra, mert annyira kézen fekvő: ha az egész emberiség dohányozna, akkor kinek jutna eszébe, hogy a tüdőrákot a cigi okozza?!
Kedves Dee!
TörlésNagyon örültem a levelednek, kedves Tőled, hogy megosztottad velem a történetedet. Sajnálom azt a hosszú és rögös utat, amit eddig be kellett járnod, de legalább most már biztos úton haladsz! :)
Nekem az orvosokkal szerencsém volt, a 2. gasztroenterológus rá is jött a problémára. Mint utólag kiderült, az első is elárulta volna 80.000 Ft-ért, hogy lisztérzékenységre gyanakszik.
Örülök, hogy egyre könnyebb elfogadni ezt az életmódot, én sajnos még sokszor kesergek, de az ilyen hozzászólások, mint a Tiéd is, nem hagynak búsulni.
A kókuszlisztes kakaóscsiga receptjére pedig igényt tartanék, amennyiben lehetséges. Nagyon nagyon jól hangzik!!
Még egyszer köszönöm a leveled, és minden jót kívánok Neked a továbbiakban is. :)
Dóri
Kedves Dóri!
VálaszTörlésNagyon megérintett ez a bejegyzésed, nekem a kislányom (5 éves) gluténérzékeny. És utálom a rokonokat, ovis csoporttársak szüleit, ismeretleneket, hogy sajnálkoznak, hogy faggatóznak.
És nekem is fáj a szívem, hogy nem mehetünk el szombat reggel lángost enni, hogy mindig résen kell lenni, hogy már előre aggódom, hogy fog majd táborozni, külföldre utazni, a barátaival vacsorázni. Még akkor is összeszorul a gyomrom, ha ezekre gondolok, hogy azt igyekszem neki átadni és mutatni, hogy ez csak étel, nem ez a legfontosabb az életben, hogy az a fontos, hogy van mit ennie, és hogy egészséges. De akkor is nehéz.
Szóval egy nagy virtuális ölelést küldök, nagyon sokat jelent nekem, hogy leírod ezeket a tapasztalataidat is.
(Néhány hete én is elkezdtem a diétát, amolyan öndiagnosztika meg kíváncsiságtól vezérelve. És ami pozitívumot észrevettem az az, hogy nem eszem csak úgy mindenfélét, csak mert unatkozom, vagy finom illata van. Sokkal inkább az éhségérzetem vezérel. És ez jó dolog.)
Kedves Lívia!
TörlésKöszönöm a hozzászólást, örülök, hogy valamiképpen sikerült megosztanom ezeket az érzéseket, így láthatjuk mindannyian, hogy nem vagyunk egyedül, sajnos már nagyon sokunk benne van ebben a dologban. Köszönöm az ölelést, én is visszaküldöm Neked és a Kislányodnak is, aki ilyen nagy hős! :) Kitartást neki, és sok-sok puszit, amiért ennyi idősen ilyen okos és felelősségteljes.
Mára már kezd tudatosulni bennem, hogy nem szabad szomorkodni, és egy zsemléért hullajtott könnycsepp sosem fog előrébb vinni, de egy ilyen picilány fejével és szívével bizony ez nehéz dolog. Kitartást Nektek, minden rendben lesz! :)
Kedves Dóri!
VálaszTörlésA minap akadtam "Rád", kezdtem olvasni blogodat. Épp ennél a negatív hangvételű bejegyzésednél járok és nem tudom megjegyzés nélkül hagyni. Mintha olvasnál a gondolataimban, érzéseimben. A számból vetted ki a szavakat, sajnos én is gyakran vagyok ilyen hangulatban - 1 éve diétázom - és ugyan ezeket élem meg.
Kitartást és minden jót Neked!
Üdv:
Móni
Kedves Móni!
TörlésEleinte nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet megírni ezt a bejegyzést. Tudtam, hogy vagytok, akik ugyanebben a cipőben jártok (lelkileg) és bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy vajon segít-e, vagy még inkább lehangol Titeket. De végül örülök, hogy így döntöttem, látva a sok reakciót. Köszönöm, hogy írtál, én is 1 éve és 2 napja tartom a diétát és belül egyre erősebbnek érzem magam. Remélem, sőt, biztos vagyok benne, hogy idővel könnyebb lesz mindannyiunknak! Én is sok-sok kitartást és puszit küldök: Dóri