Esőfelhő

Borzasztó nehéz időszakon megyek keresztül az elmúlt hónapokban. A tanulás jól megy, az összes vizsgám 5-ösre sikerült, haladok az angollal (cél a felsőfokú nyelvvizsga) és haladok a céljaim felé. Azonban a családomban történt egy nagyon szomorú esemény, amiről Ti is tudtok, hiszen akkoriban beszámoltam róla. A 86 éves vak nagypapám, akinek sajnos már erős agyérelmeszesedése van, combnyaktörést szenvedett. Habár a csont szépen összeforrt, a vakság és az agyi problémák folyamatos leépüléshez vezettek. Már felülni sem tud – nem hogy menni, ami a műtét után 6 héttel gyönyörűen ment neki -, alig eszik, szinte csak innivalót vesz magához. A beszéd is nehezére esik, ritkán értjük meg, mit is szeretne mondani. Nem tudja, hol van, mindig haza akar menni – pedig a szobájában fekszik -, sokszor minket sem ismer meg. A családom teljesen kimerült a 24 órás ápolástól, nagyon féltem őket. Mindig is családcentrikus voltam, minden esetben a családomat helyeztem előtérbe. Semmi sem állhatott eléjük a fontossági sorrendben. Most úgy érzem, szét vagyok esve, mindenki kimerült fizikailag és lelkileg is. Feszültek vagyunk, ingerültek, miközben egymásra lenne a legnagyobb szükségünk, és ezt nagyon is jól tudjuk. 

Anyukámon látom, hogy mennyit öregedett az elmúlt 2,5 hónapban. Lefogyott és az eddig sima arcán ráncok jelentek meg. Nem tud aludni, feszült és folyamatosan nyomasztja a lelkét a helyzet és a tény, hogy nem tudunk segíteni. Folyamatos fájdalmai vannak, hiszen nála a feszültség mindig is izomcsomók képében jelent meg.

Az imádott Nagymamám, aki végre összeszedte magát ősszel – az én legnagyobb boldogságomra – jókedvű volt és élettel teli, ami sajnos addig nehezen volt elmondható róla, mert nagy fájdalmai voltak. A térde sajnos nagyon rossz állapotban volt, de egy jó kezelésnek köszönhetően teljesen összeszedte magát és ez örömmel töltötte el az egész családot. Most lehangolt, szomorú és visszatértek a fájdalmai a térdébe.

Apa próbál támasz lenni mindenki számára. Ha kérés van, ugrik és próbál mindenki kedvében járni, pedig nagyon jól tudom, hogy lelkileg ugyanúgy törött, ahogy mi is vagyunk. Csak nem mutatja.

És ott van a Nagypapám is, aki miatt könnyeket hullatok nap, mint nap. Ilyenkor elbújok, mert nem szeretném a többieket is elkeseríteni, ha éppen el tudnak vonatkoztatni ettől a szerencsétlenségtől – amit egyébként kétlek. 

Most, hogy már mindenki erőtlen, borzasztó nagy és nehéz döntés született a családban. 2,5 hónapot töltöttünk így, hogy hol Anya, hol Apa, hol Kriszta, hol én voltunk „ügyeletben”, és ápoltuk a Papát. Kímélni szerettük volna a drága Nagymamámat, hiszen akárhogyis próbáltuk mentesíteni a feladatok alól, mégiscsak 0-24-es jelenlétet vállalt – ami lelkileg nagyon megterhelő. Ha éppen nem volt ott senki (munka, iskola, és egyéb elfoglaltságok miatt), neki kellett „ugrania” minden kérésre a rossz térdével, a 86 évével és a nehéz kis lelkével. Kiválasztottunk – jobban mondva a szüleim a Nagymamámmal történő egyeztetés után – egy igényes ápolási otthont, ahol szakképzett ápolók vannak mellette a nap 24 órájában és bármi probléma adódik, azonnali orvosi ellátásra van lehetőség. Szerencsére nincs messze tőlünk ez az intézmény, így bármikor bemehetünk hozzá.

Rossz érzése van az embernek… De már nem csak a Nagypapámra kell gondolni, hanem a többiekre is. A Nagymamámra, akinek az októberi jó állapotát minden erőmmel vissza fogom hozni – mind lelkileg, mind testileg -, Anyukámra, akinek október óta őszinte nevetését nem hallottam és az idegesség sajnos az egészségén és a megjelenésén is meglátszik és Apára, aki ebben a nehéz időszakban összetartja a családot. Itt vannak még hárman, akiknek regenerálódni kell, fel kell épülni és pihenni kicsit. Hiszen ez az elmúlt időszak fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő volt mindannyiunk számára. A lelki részét a dolognak természetesen nem tudjuk megszüntetni, de el kell fogadnunk a tényt: sajnos nem tudunk változtatni a Nagypapám állapotán, pedig az elmúlt 2,5 hónapban mindent megtettünk. Anyukám és Nagymamám erőn felül próbálkoztak, de sajnos ehhez kevesek vagyunk. 

Most mindenki sír és ez most érthető is.

Bárcsak visszakaphatnám azt a nyarat, amikor még minden rendben volt. Ha visszagondolok egy átlagos szeptemberi napra, az most ünnepnek számítana, és olyan boldog lennék, mint még soha. De sajnos ez nem így van, az élet folyamatosan megy tovább. Az élet rendje pedig a sok öröm mellett hozza a szomorú és sokáig feldolgozhatatlan nehézségeket. De meg fogunk vele birkózni csak idő kell. És szeretet. Márpedig az van.