Gluténmentes évforduló

Négy éve ezen a napon derült ki, hogy gluténérzékeny vagyok. Mondhatnám úgy is, hogy a leletekkel együtt gyakorlatilag ekkor kaptam meg a beszállókártyámat a gluténmentes életbe. Egyszerre volt egy hihetetlen nagy probléma megoldása, és egyszerre jelentett sok-sok új problémát is, amire akkor még nem is gondoltam. Először nem törtem le, hanem örültem annak, hogy végre megvan, mitől vagyok állandóan rosszul és innentől kezdve egy tünetmentes jóvilág kezdődik. :) A nehézségeken csak később gondolkodtam el. Hogy ez az új életmód nem csak az étkezés területén hoz jelentős változásokat - a lelkemnek is rengeteget kell fejlődnie, épülnie, mert a várva várt tünetmentes új életem kézenfogva jár a lemondásokkal. Innentől kezdve már nem lesz olyan, hogy csak úgy beülünk valahova pizzázni, sütizni, sőt, sok esetben egy fagyit sem ehetek meg a tikkasztó melegben egy kirándulás során. Hogy a családi ünnepek, karácsonyok alkalmával, ha vendégségbe megyünk, akkor én ott már nem eszem, nem kóstolhatom meg a mások által készített finomságokat. Többet nem intézem el annyival a reggelit/vacsorát, hogy gyorsan beugrom a boltba valami péksütiért. Az sem jutott eszembe, hogy innentől nem mehetek spontán kirándulni, nyaralni, hanem mindenre előre készülni kell, hiszen ki tudja, hol kapok gluténmentes ételt. Arra sem gondoltam volna soha, hogy a gluténmentes nem azt jelenti, hogy nincs az ételben gluténtartalmú összetevő, hanem arra is figyelni kell, hogy az összetevők mellett a készítés, tárolás során se szennyeződhessen. Hogy a konyhában le kell cserélni néhány régi eszközt, és hogy kerül egyáltalán a fűszerbe glutén??? Mi az, hogy nyomokban tartalmazhat? És miért nem értik meg mások, hogy ez nem csak egy szimpla hisztéria, mert ha lehetne, akkor bizony felfalnám az összes süteményt, amivel körbekínálták a társaságot? Így is elég nehéz búcsút inteni egy 20 éven át megszokott rutinnak, életnek, akkor miért kell még másoktól is azt hallgatni, hogy ez csak a fejemben létezik és ott tegyek rendet? Ezekkel a dolgokkal csak később szembesültem, amikor már élesben ment a dolog, és napi szinten jöttek az újabb kihívások mind azt várva, hogy megoldjam őket. Nem leszek álszent: eleinte borzasztó nehezen ment - és ebben az sem segített, hogy a hosszú ideig tartó kezeletlen gluténérzékenység tüneteként a depresszió is oldalamra szegődött, és valamiért ő (nem) akarta felvenni a harcot a mindennapos apró kihívásokkal.
Aztán telt-múlt az idő, a szigorú diéta tartásával egyre jobban lettem, elmúltak a tünetek és a lelkem is felépült. Egyre sikeresebb lettem a gluténmentes sütés területén - ebből adódóan már a zsemlefaló-társadalom illatozó péksüteményei után sem sóvárogtam. Elfogadtam az új helyzeteket, már-már rutinszerűen tudtam őket kezelni. És talán ami a legfontosabb: megtanultam nevetni a faramuci helyzeteken is. Nevetni a hülye és még annál is hülyébb beszólásokon és a sok esetben szerencsétlen szituációkon, amibe gluténérzékenyként nem ritkán bekerülök.
Erősebb lettem, kitartóbb, sokkal nagyobb az önfegyelmem és sokkal büszkébb lehetek magamra. Százszor ügyesebb vagyok a konyhában, már mindent el tudok készíteni, amit szeretnék és megbirkózva a mindennapi problémákkal rá kellett jönnöm, hogy amit célként kitűzök magam elé, arra képes vagyok.
És ami a legnagyobb erőt adja: itt van mellettem több mint 17.000 ember, akivel egymást segítve, támogatva már tudjuk, hogy nem létezik lehetetlen akkor sem, ha egy életre száműzünk mindent, ami akár csak nyomokban is glutént tartalmazhat. :)