Negatív élmény

Annyian írjátok, hogy csodáljátok az optimizmusom és hogy a pozitív gondolkodásom mennyit segít Nektek. Ez nagyon jól esik, köszönöm. ♥ Viszont vannak olyan dolgok, amik engem is padlóra küldenek. Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy történetet a közelmúltból, pontosabban a felvételiről, amin tegnap voltam. Ahol a tanáraim "vizsgáztattak". Annak ellenére, hogy megkaptam a maximum pontszámot a felvételi elbeszélgetésre, borzasztó szomorúan jöttem ki, EBF - tündér, aki elkísért - rögtön kérdezte, mi a baj, miért vagyok elkenődve. Pedig igyekeztem leplezni, mert a többi csoporttársam előtt nem akartam magyarázkodni. Nagyon sok esetben inkább "titkolom", hogy gluténérzékeny vagyok, mert előfordul, hogy hiába magyarázkodunk, akkor sem értik meg és tovább okoskodnak az emberek, hogy, na az a pici tuti nem számít meg mit finnyáskodok. Jobb a békesség.

Aztán mikor elindultunk EBF-fel, és már senki nem hallotta, elmeséltem neki mi történt...

Bementem, köszöntem Mindenkinek, majd vártam, hogyan is fog zajlani a felvételi, hisz ilyenen még sosem voltam. A jegyző első kérdése az volt, hogy lesz-e pluszpontom a felvételin. (Mivel csak középfokú angol nyelvvizsgám van, azért nem kapok pluszpontot, viszont a felvi-n görgetve írták, hogy a súlyos betegségek, amik valamilyen szempontból fogyatékosságnak minősülnek, 2 pontot érdemelnek. Gyorsan belenéztem a táblázatba - még februárban, mikor leadtam a jelentkezést - láttam, hogy K900-as sorszámmal a Coeliakia is köztük van. Gondoltam, végre egyszer egy pici előnyt kovácsolhatok magamnak a lisztérzékenységből kemény 2 felvételi pont képében.) Így, amikor kérdezték, lesz-e pluszpontom, mondtam, hogy igen, lesz, ugyanis a gluténérzékenység súlyos fogyatékosságnak minősül, így plusz pont jár érte. És ekkor jött a villámcsapás... az egyik tanárom úgy elkezdett "röhögni" - bocsánat a kifejezésért - hogy az asztalt verte közben a tenyerével. A bizottság egy másik tagja is hasonlóképpen örvendett a szerencsétlenségemnek, jókedvük majdnem percekig tartott. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Egy szót sem tudtam szólni. Egy ilyen téren tájékozatlan ember - mert feltételezem a tudatlanságukból fakadóan fejezték ki ilyen harsányan  és intenzíven a jókedvüket - sem nevetett még az arcomba, nevetett ki engem azért, mert "beteg" vagyok. 

Az asztalt csapdosó, gurgulázó nevetésű úriember még a fejemhez is vágta, hogy ne mondjam, hogy gluténérzékeny vagyok, mert egy kutatás most bizonyította be, hogy nincs olyan, hogy gluténérzékenység. Maximum lisztérzékeny lehetek. Kedves Tanár úr nem tudom milyen képzést végzett, hogy ennyire keni-vágja ezt a dolgot, mindenesetre ha ilyen mértékben tisztában lenne a gluténérzékenységgel, mint amennyire annak elnevezésében jártas, nem kacagott volna akkorát körülbelül 1 perccel azelőtt azon, hogy ezért 2 nyomorult pontot kapok. Na mindegy.

Haladtunk tovább. Javasolták nekem, hogy érdemes lenne Erasmus-ra mennem, Finnországban van lehetőség arra, hogy angol nyelven tanuljak egy fél évet. Valóban fantasztikus lenne, meg is köszöntem a tanácsot, de mondtam, hogy sajnos nekem ez elég nehézkes lenne a betegségem miatt. Megint jött a gurgulázó nevetés, hogy ne vicceljek már, ez nem lehet probléma! Vannak ennél sokkal súlyosabb betegségek is, mégis megélnek azok az emberek. Finnországban is van bolt, étterem, nehogy már az gondot okozzon, hogy nekem gluténérzékenységem van. Felteszem, hogy kimegyek fél évre Finnországba ösztöndíjjal. Tanulni. A félévem körülbelül abból állna, hogy sütök, legyen reggelim-vacsorám, esetleg valami, amit napközben tudok majszolni, és főzök, hogy legyen mit ebédelnem. Vagy az összes pénzemet gluténmentes élelmiszerre költöm, és egy fityingem sem marad kb. 3 hét után. Nem utolsósorban, sokszor magyarul sem tudom egy magyar vendéglátósnak elmagyarázni, mi a problémám, hogy értetném meg magam egy finnel angolul?

Ezek csak kifogások. Eltúlzom a bajomat. Ne vegyem ennyire komolyan. 

Most őszintén, én megértem ha valaki nem tájékozott, sajnos a magyarok - nem érintettek - többsége azt sem tudja miről beszélek, amikor azt mondom, hogy gluténérzékeny vagyok, vagy gluténmentes élelmiszert keresek. Abszolút megértem. De hogy valaki a tudatlanságának gúnyos nevetéssel adjon hangot az számomra elfogadhatatlan és érthetetlen.

Felteszem a kérdést: hogyha rákos lennék, és nem lenne hajam a kezelések miatt, vagy vak lennék, netán siket, akkor értenék, hogy mi a bajom? De ha kívülről semmi jele a betegségemnek, akkor az nem is komoly? 

Feltételezze ezt egy általános iskolás gyerek, vagy Mari néni a szomszédból, de ne az egyetemi tanáraim, akikre eddig felnéztem.

Nagyot csalódtam. Úgy gondolom, hogy egy pedagógus egyik legfontosabb tulajdonsága az emberség és az empátia kell, hogy legyen. Miután a 8 percből - amit benn töltöttem - 5 arról szólt, hogy szó szerint kinevettek, "kiosztottak" a betegségem kapcsán, nem tudom mit gondoljak. 

Köszönöm szépen a harmadik tanár(úr)nak, hogy jelen volt, mert ő nem nevetett. 

Legszívesebben sírtam volna, amikor kijöttem. Ők a tanáraim, akikre felnézek és tisztelem Őket...

Ja, és akkor ezek után ne "titkolja" az ember a baját. Bár ne mondtam volna meg azt a két nyamvadt plusz pontot. Inkább nem kellett volna. 

Még egy megjegyzés. A legharsányabban kacagó - gúnyosan kacagó - tanáromat életemben nem láttam még mosolyogni sem. Boldog vagyok, hogy ekkora örömet okoztam neki.